A buszon zötykölődöm hazafelé késő este. Langyos az éjszaka, finom illatok áradnak be a nyitott ablakokon. Mindenki fáradt, egykedvűen ül, vagy bóbiskol a széken, vannak, akik kifelé bámulnak a sötétségbe.

Négy fiatal lányt nézek. Tőlem nem messze állnak a forgóban. Kivillanó hátak, karok, combok. Semmi smink, szétengedett haj. Tizenhat-tizenhét évesek lehetnek. A négy közül talán csak az egyik igazán szép, mégis olyan jó rájuk nézni. Egyfolytában beszélnek, hangosan nevetnek, fickándoznak. Kicsit olyan, mintha szerepelnének. Nem hallom, miről van szó, mégis velük mosolygok.

Napok óta a nyaralást tervezgetjük.

Tulajdonképpen már tavaly nyáron eldöntöttük, hogy jövőre szintén Horvátország, és akkor még úgy gondoltuk, ugyanazzal a csapattal. Hatan vágtunk neki egy júliusi hosszú hétvégén az Adriának, és amilyen spontán szerveződött a társaság és a buli, annyira jól sült el. A három boldog párból azonban mára már csak mi funkcionálunk Kcs-vel..

Ma az Újfehértói Halászcsárdában ebédeltem – M5-ös észak-szegedi lehajtójától 1 km-re Kistelek felé az 5-ös főúton. Nos, a bableves és a mákos-meggyes palacsinta egyaránt ajánlott – sőt, a palacsinta szívem szerint kötelező lenne. :) A tételt habos-mákos palacsinta, Bailey’s-es meggyes öntettel néven lehet megtalálni a tészták között, de ez ne tévesszen meg senkit; egyszerű mákos-meggyes palacsintáról van szó, de ízben nem akármilyen. Ennél finomabb palacsintát csak Kiscsillag anyukája tud készíteni – de az ő címét nem adom meg. ;)

énrám néznek esténként. :)

Igazából nem tudom miért. Valószínűleg vagy nagyon szépek, vagy nagyon szerelmes vagyok. Vagy inkább mindkettő.

A szombatot együtt töltöttük, nagyon jól éreztük magunkat. És nem csináltunk semmi olyat, amire rá lehetne fogni, hogy az “valami” volt.

Persze jól indult a reggel, kávé és cigi az ágyban, utána pedig… egy kis finom szex, már amennyire mi tudunk finoman szexelni…

Szombaton én ébredtem előbb. Tettem-vettem egy kicsit, kiválogattam a mosnivaló ruhákat, lezuhanyoztam, és készítettem két kávét. Tálcára pakoltam, és óvatosan egyensúlyozva vittem fel Kcs-nak.

Azonnal kinyitotta a szemét, ahogy beléptem a szobába. Letettem a tálcát, majd, hogy ne kelljen kikelnie az ágyból, kivételesen engedélyeztem neki, hogy a kávéhoz a cigit a hálóban szívja el, így felhoztam a gyufát, hamutálat is. Nevetgélve kávéztunk, a meztelen talpammal a mellkasán tapicskoltam, aranysárga fény öntötte el a szobát, ráérősen lustálkodtunk.

Én szeretem Tarantinót – igazából jobban szeretem, mint értem. És éppen ezért szeretek Kiscsillaggal járni moziba. Ő roppant fogékony az ilyen történetekre, az én agyam biztos túl sokat edződött (kopott?) jogszabályokon, megvalósíthatósági tanulmányokon, stratégiákon. Azokban minden olyan jó egyértelműen és precízen, szabatosan van megfogalmazva – ha nem, akkor az szar. Kiscsillag agya azonban ilyenkor úgy rögzít minden egyes képsort, mozdulatot, árnyalatot, mint egy ISO 1600-as film, és bármikor elmagyarázza azt, ami nekem kimaradt.

Rettenetesen élvezem a Tarantino filmjeiből áradó görlpávör fílinget. És a durva fricskáit is, amiken vinnyogva röhögök. Remekül szórakoztam.

Mióta dolgozom, még nem viseltem ilyen nehezen, hogy odakint tombol a nyár nekem meg bent kell ülnöm egy 15 fokos irodában. Egész nap lefagy a lábam, jéggé dermednek az ujjaim, fáj a vesém, és nehezen tudok koncentrálni.

Szinte mindegy lenne, mivel töltöm az időm, csak ne kellene itt lenni. Érezni akarom minden porcikámban a meleget, hiszen a nyarat várom egész évben.

Megmondom őszintén, nem is értem, amikor azzal jön valaki, hogy “tanultam X nyelvet, de nem merek megszólalni.” Hát akkor ne szólalj meg vazze, hátha úgy megtanulod a nyelvet.

Engem soha nem érdekelt, hogy tökéletes-e a kiejtésem, jó-e a nyelvtanom, vagy sem.

Amúgyis írni akartam erről, de ha már szóba hozta Mamzi, akkor írok most.

Szóval nekem tetszik ez a Dove reklám. És ennek az oka egyszerű: megtöri a médiában azt az eléggé természetellenes “monopóliumot”, amit csak bizonyos típusú/testalkatú nők élveznek a női szépség bemutatása terén. Nem is hiszem, hogy kellene ennél jobban indokolni; aki elég intelligens, az úgyis érti, aki meg nem, azt ezen kívül is még sok meglepetés fogja érni az életben.

Azoknak, akik hőbörögnek a reklám miatt, szívem szerint azt mondanám, hogy megérdemlik, hogy azt higyjék, hogy baszni csak 27 centis fasszal lehet, és amíg nekik nem lesz akkora, addig ne is álmodjanak róla. De én alapvetően egy udvarias ember vagyok, aki ilyet nem szívesen mond; ha az illető a barátom lenne, csak csendben megjegyezném, hogy Haver, lehet, hogy nem csak FHM-et, CKM-et meg Playboyt kellene olvasni.

Nemrég megkaptam a magamét, hogy úgy tűnik, elszálltam magamtól, és ha visszavennék a fölényes magabiztosságomból, szimpatikusabb lennék.

Persze, hogy vicceltem, nem vagyok akkora seggfej; és reméltem, hogy a végén a “Térdre, gecik”-féle Mamzel-idézet picit karikírozza a helyzetet, lejön az, hogy ebben van egy jó nagy adag önirónia is.

De másrészről meg komolyan gondoltam. :D

Nem tudom, hogy hová, de most elvágyom innen; valószínűleg túl sokat dolgoztam a múlt héten, és különben is, mi a fenét keresek én itt… Horvátországba akarok menni, venni egy ladikot, és turistákat szállítani Hvarról Jerolimra meg Stipanskara, vagy kihajtani Belgrádból az E763-ason és megjegyezni, hogy “ez lesz az, Podgorica, 414 km”, vagy Zece Prăjini felé autózni az ojtozi szoros szerpentinjein. Vagy csak ülni a brassói pályaudvaron egy padon, és hallgatni a hangosbemondón, hogy “Trenul de persoane 3001 de la Bucureşti Nord prin Ploieşti, Câmpina, Comarnic, Sinaia, Buşteni, Azuga, Predeal soseşte pe linia 4″.

Reggel óta mást sem hallgatok, csak Goran Bregovič-ot, meg Fanfare Ciocârlia-t.

És akkor – ahogy Molly Bloom mondaná - énekeljük együtt, hogy:

Şi la un colţ de străduţă
Era o fată drăguţă
Şi cu mîna îmi făcea
Ca să mă duc lînga ea 

Lîngă ea cînd am ajuns
Fata de nevoi a plîns
Şi mi-a spus cu voce tare
Te iubesc la disperare

Az egész ott kezdődött, hogy most csak egy kulcsunk van a lakáshoz. A másik anyuéknál maradt a felújítás után. Ezért tegnap mindenféleképpen együtt kellett hazamennünk. Kcs konferencián volt én 2-ig dolgoztam.

Kettő után pár perccel hívot, hogy végzett ő is, esetleg oda tudnék-e menni. Gondoltam, nekem mindegy, melyik irányba indulok el, úgyhogy igent mondtam. Tizenöt perc múlva újra hívott, hogy mikor érek oda. “Húsz-harminc perc, a forgalomtól függ” – feleltem. “Rendben, én úgyis öt perc alatt odaérek, majd szólj, ha már a közelben vagy.’

A kis földalattival kellett mennem, a Ferencieken leszálltam a buszról, majd erőltetett menetben vágtam át a Váci utcán, átverekedtem magam a könyvheti sokaságon, és bár csábítottak a standok, kibírtam, hogy ne álljak meg nézelődni. Folyt rólam a víz, mire leértem a végállomásig, de örömmel konstatáltam, hogy tartom az időt, és oda fogok érni.

A csalódás furcsa érzés. Néha keserű, néha döbbenetes, néha csendes szomorúsággal tölt el, és néha csak értetlenül rázom a fejem.

Van egy fiatal barátnőm B., gimnazista kora óta ismerem. Kedves, értelmes, érzékeny lány. Iszonyúan céltudatos, már 14 évesen tudta, hova megy továbbtanulni, és mivel akar foglalkozni. Módomban állt kicsit segíteni, hogy közelebb jusson az álmaihoz, hát megtettem. Elintéztem neki, hogy nyaranta több hetet a cégünknél töltsön, tanítgattam a szakma rejtelmeire, és ő rettentően hálás volt ezért. Könnyen tanult, határozottan tehetséges volt, szinte semmit nem kellett neki kétszer elmondani.

Aztán elkezdett egyetemre járni, és valamikor másfél évvel ezelőtt megkért, legyek a konzulense a szakdolgozatánál. Igent mondtam. Aztán vártam, hogy jelentkezzen, hiszen egyre közeledett a leadási határidő. Egy héttel a kitűzött időpont előtt hívott, hogy kellenének neki anyagok a dolgozatához.

Nehezen indul a nap. Az édes semmittevéssel töltött három nap alatt újra átálltunk éjszakai üzemmódra, átlagban hajnal 3-kor feküdtünk le. Ennek eredményeképpen egész éjjel nyugtalanul hánykolódtam, hol az erős szél miatt kivágódó ajtó, hol egy hatalmas eltévedt lepke, hol a saját idegességem, hogy el fogok aludni, ébresztett fel.

Az óra csörgését fél 6-kor már félig nyitott szemmel várom, bár szédülök, hányingerem van és úgy érzem, pont most lenne a legnagyobb szükségem egy kis alvásra. Végül mégis leklaffogok a lépcsőn, álmos fejjel és érdeklődve vizsgálom püffedt szemeimet a tükörben, majd szándékosan hideg vizet folyatok, és próbálom felfrissíteni magam.

A herceg odaoson Csipkerózsika ágyához, finom csókokkal, könnyed érintésekkel ébresztgeti…

Herceg: Jó reggelt, Csipkerózsika, ébredj!

Csipkerózsika: Öööö… csináltál kávét?

Egész nap ki sem mozdultunk a lakásból. Mégis tökéletes nap volt. Talán túl sokszor használom ezt a szót: tökéletes, de nem találok olyan kifejezést, ami ennél árnyaltabban tudná leírni, milyen, amikor Kcs-val együtt vagyunk.

Sokáig aludtam, és talán még húztam volna egy pár óráig, de a fülledt meleg kikergetett az ágyból. Lejöttem a nappaliba, Kcs dolgozós napot tervezett, úgyhogy már a gép előtt ült. “Olyan édes vagy, amikor felébredsz, lejössz, és itt totyorászol” – jegyezte meg, miközben agyonpuszilgatott.

Hát igen, bizony jót tett nekünk a szakítás… Milyen jól megírta ezt már Kiscsillag… És milyen igaza volt Rozinak… Respetc! :)

Bár nehéz megfogalmazni, hogy mi változott meg. Talán csak annyi, hogy rájöttünk, hogy mennyire nem vagyunk tökéletesek, hogy mennyire egyformán és mégis másképp vagyunk tökéletlenek.

Néha megrémít, hogy felnőttem. Nem tudom, mikor történt és hogyan. Nem tudom, csak sejtem, mik lehettek azok az események, törések, érzések, amik szépen, lassan véget vetettek a gyerekkoromnak. Talán apu halála, a fájdalmas szakítások, és amikor először történt meg az, hogy nem kértem anyutól pénzt, hanem én adtam neki. És boldogsággal töltött el. És az is, hogy már mindig elutasíthatom, ha adni akar.

Még pár évvel ezelőtt is úgy éreztem, gyerek maradok örökre, nem fogok soha felelősségteljesen gondolkodni, és mindig lesznek óvó kezek, amik megvédenek minden rossztól.

Aztán most azon kapom magam, hogy már egy ideje döntéseket hozok.