Milyen lenne vajon, ha nem is léteznének? Nem kényeztethetnének minket, nem lehetne simogatni egymás lelkét velük, cserébe viszont nem is bánhatnánk rosszul velük, nem ígérnének többet, nem bánthatnánk meg egymást velük, nem jutnának eszünkbe és mérgeznék meg a boldogságunkat, nem állhatnának közénk a valamikor kimondott, megmásíthatatlan szavak.

Szavak, szavak, szavak… Bárcsak ne lennének…

Sokféle érzés kavarog mostanában bennem, és nem tudom igazán, melyikről szeretnék írni. Még a tőlem megszokottól is érzékenyebben szemlélem a dolgokat, apróságok mélyen megérintenek, sírni tudnék egyik pillanatban az örömtől, a másikban a szomorúságtól, a harmadikban a meghatottságtól..
Sz. találkozóra hívott, a tanácsomra volt szüksége. Elmondta, hogy szerelmes, és annyira őszintén örültem neki, amennyire kevés dolognak tudok. Nem volt bennem az a talán természetes pici tüske, amit akkor érzel, ha a volt kedvesednek már valaki mással jó. Olyan megtörhetetlen szeretet és tisztelet alakult ki köztünk a 11 év alatt, ami már soha nem fog elmúlni. Szeretném, ha sikerülne nekik, szeretném, ha boldog lenne.

Öt év után először beszélgettünk arról, hogy miért lett vége. Próbáltam meggyőzni, hogy nem miatta, mert ő nem rontott el semmit, és végig nagyszerű volt. Tudnia kell, hogy nem hibázott, vagy, ha igen, az közös hiba volt. Egyszerűen elmúlt a szerelem..

Szóval jó volt beszélgetni.

Szép lassan minden a helyére kerül.

Négy hónappal ezelőtt, amikor úgy tűnt, hogy akkor tényleg vége mindennek, úgy éreztem, hogy csak akkor tudunk együtt maradni, ha sokkal-sokkal több türelmünk lesz. Kurvára nem könnyű egyébként, hiszen mindig is úgy gondoltam, hogy sokkal jobb, ha azonnal megbeszéljük a dolgokat, másrészt sosem tudtam jól palástolni az érzelmeimet, nem vagyok az a típus, aki bájosan-kedvesen mosolyog akkor is, amikor belül forrong, vagy csak simán szomorú. Úgyhogy nagyon át kell/kellett “programoznom” magam…

Ennek ellenére az elmúlt négy hónapban úgy érzem, hogy nagyon jól sikerült elkerülnöm azokat a helyzeteket, amikor egy igazi jó kis összeveszést tudtunk volna produkálni; és erre nagyon is büszke vagyok. Megtanultam, hogy pont akkor nem szabad beszélgetnünk érzékenyebb dolgokról, amikor valami gondunk van egymással, inkább meg kell várni, amíg legalább egyikünk van annyira nyugodt és tud annyira nagyvonalú lenni, hogy a másik durciján, hisztijén túl tudjon lépni.

A nyaralásunk alatt ez nem sikerült. Igaz, most nem az volt a kiváltó oka, ami régebben, hanem valami egészen más, amit valóban azóta sem beszéltünk meg. De attól még nem érzem, hogy szakítanunk kellene, hogy egyáltalán gondolkodnunk kellene azon, hogy jó-e, hogy együttmaradtunk, vagy hogy ne bújhatnánk egymáshoz, ne mutathatnánk ki, hogy szeretjük egymást. Aztán majd megbeszéljük ezt is. :)

Egész éjjel éberen feküdtem. Egyetlen percet sem aludtam, csak görcsösen vártam, hogy megszólaljon az óra. Persze abban a pillanatban úgy éreztem, most végre el tudnék aludni..

Nagyon gyorsan elkészülök, nem tudom eldönteni, fázni fogok-e odakint, vagy melegem lesz; a biztonság kedvéért felveszek egy farmerkabátot. Nyomott és meleg a levegő, pedig még nincs 7 óra.

Felszállok a babfőzelékszagú buszra, semmi levegő, koncentrálok, hogy ne legyek rosszul. Kisvártatva leül mögém egy többnapos izzadság- és lábszagú pasi, ekkor már konkrét hányingerrel küszködök, és sűrűn bazdmegelek magamban.

A busztól rohanás a metrópótlóhoz, de útközben még muszáj reggelit is vennem. Leülök egy piaszagú faszi mellé, próbálom nem belélegezni a bűzt, amit áraszt. A metrópótló ráérősen várakozik a megállóban, mintha nekem nem lenne kiszámolva minden egyes percem. Fohászkodok az éghez, a mindenhatóhoz, a buszsofőrhöz: “Induljuuunk máááár!”

Tetű lassan mászik a busz, pedig a külön buszsávban senki nincs előttünk. Ráadásul a Stadionoknál még az ellenőrök is felszállnak. Piaszagúnak persze nincs jegye, hogy nekem miért pont a balhé közepére kell ülnöm?! A gülüszemű, büdösszájú ellenőr és piaszagú rajtam keresztül vitatkozik, semleges fejet vágok, és kibámulok az ablakon.

Végre leszállnak, a busz digitális időkijelzőjére nézek: ha belehúzna, az Astoriánál még elérném a 78-ast. Türelmetlenül topogok az ajtóban, meredten nézek ki, és még épp látom, ahogy a buszom feneke kajánul integetve elhúz előttem.

B-terv: akkor itt gyorsan átszállok a mögöttünk jövő 7-esre, arról a 8-asra vagy a 112-esre, és egy kicsit sétálok. Pont be fogok érni. Leugrom a rohadt metrópótlóról, ami a megálló legeslegeslegelejében áll meg, míg a 7-es gondosan lemaradva, két busznyi távolságra fékez le. Véletlenül sem egymás mögé állnak, nehogy már az utasok elérjék a másik járatot. Erőtlenül szaladok, de már látom, hogy reménytelen, a sofőr vigyorogva csapja be az ajtót és lendületből kanyarodik ki a megállóból, ugyanez történik a metrópótlóhoz rohanókkal is.

Ekkor már nem bazdmegelek, hanem kurvaanyázok, és tehetetlen dühömben a könnyem is csorogni kezd. Három perc alatt lenyugtatom magam, és csendesen belenyugszom, hogy el fogok késni..

Össze vagyok zavarodva.

Rengeteg dolgon gondolkoztam az elmúlt napokban.

Nagyon fáj, hogy újra veszekedtünk. Persze, tudom, hogy veszekedések minden kapcsolatban vannak, és ez így természetes. De a mi összecsapásaink valahogy nem tűnnek egészségesnek: bántóak, sértőek, és mindig maradandó sérüléseket okoznak. Ami másnak múló perpatvar, az nálunk dráma.

És az is fáj, hogy akkor történnek, amikor elutazunk. Ahelyett, hogy pihennénk, kieresztenénk a fáradt gőzt, féktelenül jól éreznénk magunkat, félretennénk a gondokat, elfelejtenénk a stresszt, mi egymásnak esünk. Mintha abban a pillanatban, ahogy van egymásra egy kis extra időnk, meglátnánk a másikban a hibákat, az idegesítő dolgokat.

Nem reagálunk jól egymásra, képtelenek vagyunk együtt megoldani a problémákat, egymást okoljuk a felmerülő bajokért.

Mióta hazajöttünk nem beszéltünk erről. Próbálunk visszazökkenni a hétköznapokba, talán úgy teszünk, mintha mi sem történt volna.. Az estéink meghittek, Kcs széles mosollyal és vacsorával vár, mikor hazaérek, lámpaoltás után összebújunk, nevetgélünk, szeretkezünk..

Csak a fejemben tompán lüktető, fájó ér és a csendesen bennem bújkáló szomorúság jelzi, hogy nem olyanok már a dolgok, mint amikor elmentünk.

Remélem, csak egy múló hullámvölgy. Össze vagyok zavarodva..

A fullasztó meleg és az elmúlt napi hosszú autózás összegyűrte az arcomat. Hiába érzem tagjaimban és a fejemben a bódult fáradságot, a forróság egyszerűen nem hagy aludni..

Hajnalban, amikor beléptünk a lakásba, elképzelhetetlen meleg fogadott. Szinte izzottak a falak, bármihez nyúlok süt belőle a hő, forró minden tárgy, a ruhák a szekrényben, a távirányító, még a klaviatúra is..

Tegnap délelőtt még egy szálloda teraszán a kikötőben ringó jachtokat, vitorlásokat és apró ladikokat nézegettem, habos cappuccinót és lágy omlettet reggelizve. Tizenkét napot nyaraltunk, mégis úgy elrepült, mintha tizenkét másodperc lett volna csupán.

Az Adria most sem okozott csalódást, mindig újabb csodákat tartogat nekem. Jó volt Kcs-nak megmutatni Dubrovnikot, jó volt, hogy elvitt Hvarra, hogy tovább fokozza a Horvátország iránt érzett szerelmemet.

Igazi pihenős nyaralás volt, az elején két napos városnézéssel fűszerezve, de azután szinte csak a napozás, fürdés, evés játszott főszerepet.

Ahogy magunk mögött hagytuk a tenger halas-sós illatát, és elolvadt körülöttünk a jellegzetes horvát táj, a kocsiban ülve próbáltam összegezni magamban ezt a majdnem két hetet. Kalandos volt, izgalmas, gyönyörű, és mégis kicsit szomorú vagyok. Nem csak azért, mert vége, és hétfőtől újra be kell szállnom a mókuskerékbe.

Hanem, mert Kcs-val újra veszekedtünk. Úgy, mint a legrosszabb korszakunkban. Egymást nem megértve, egymás mellett elbeszélve, sírósan, hisztisen, négy ember napjait elrontva. Voltak olyan pillanatok, amikor azt éreztem, ennek vége, nem illünk egymáshoz, sohasem lesz ez másképp.

Aztán persze hozzámbújik, látom a könnyes szemeit, hallom a remegő hangját, érzem, ahogy a tenyerébe belesimul a testem, és minden rossz démon elszáll..

Már csak pár óra és indulunk… Hajnalban a határon leszünk, onnan irány Zágráb – Bosiljevo - pihenők: Brinje, Jasenice, Krka - délben Splitben leszünk, és onnan már nincs messze Dubrovnik. :)

Már csak két nap és utazunk. Furcsa, de most nem hullámzanak bennem olyan erősen az érzések, mint ilyenkor általában. Lehet, hogy azért, mert a munka nagyon sok energiámat leköti, és ezek a frontok sem tettek éppen jót az éberségemnek.

Nem vagyok ideges amiatt, hogy nincs szállásunk, hogy a nyaralótársaink állandóan variálnak, hogy rengeteg dolgot nem intéztem még el, hogy nem tudtam kitakarítani a lakást.. Mindezek persze nyomasztanak valahol, és sokkal jobb érzés lenne, ha nem lennének, de nem elégedetlenkedek és hőzöngök hangosan.

Ugyanakkor nem is tervezek és pakolok lázasan. Valószínűleg az utolsó pillanatra fog összeállni minden, egy csomó fontos dolgot itthonhagyunk, de végre együtt leszünk, végre nem kell dolgozni, végre nem kell korán kelni, végre kiszakadhatunk a nyüzsgő cityből, hogy egy másfajta édes nyüzsgésbe vessük bele magunkat..

Rengeteg mindent akartunk elintézni vasárnap. Tervbe volt véve vásárlás, látogatás anyuéknál, és természetesen a dobozhalmok eltüntetése. Ehhez képest ebéd után teljesen elpilledtünk, úgyhogy a pakoláson kívül minden más programot lefújtunk.

Érdekes, hogy rendet csak úgy lehet tenni, ha előtte még nagyobb felfordulást csinálsz az eredetinél. Bokáig jártunk a mindenféle cuccban, és sokszor egyszerűen azt éreztem, ennek soha nem lesz vége. Éjjel fél 12-re mégis katonás rendben sorakoztak a kamra polcain a tészták, befőttek, lisztes zacskók, olajos üvegek.. A nappaliban pedig Kcs tett kisebbfajta csodát: gyönyörűen elrendezgette a cd és dvd hegyeket, és eltüntetett néhány dobozt is.

Elégedetten faltunk fel egy görögdinnyét és fáradtan, de csillogó szemekkel néztünk egymásra: “Megcsináltuk!”

Kezd tudatosulni bennem, hogy ezentúl együtt fekszünk, együtt ébredünk, innen megyünk nyaralni, és mindketten ide jövünk haza.

Eszembe jut az a pillanat, amikor közel másfél éve az Árkád mozgólépcsőjénél szorongva és kíváncsian nyújtottam kezet egy huncutszemű, mosolygós fiúnak. Ki gondolta volna akkor, hogy a mindennapjaim egyik legfontosabb szereplőjévé válik, és 16 hónappal később már biztos leszek benne, hogy ő életem szerelme..

Olyan mintha valaki finoman rugdosná az ajtót. Kikémlelek, Kcs álldogál a lépcsőházban. Mindig gyorsabban ver a szívem, ha ajtót nyitok neki. Tele van a keze csomagokkal. Újabb dobozok, amiket már nem tudok hova pakolni. Még kettőt fordulunk, és tovább szaporodnak a cuccok.

A kanapén heverészünk. Én majszolgatok valamit és tévét nézek, Kcs egy dobozzal az ölében ül mellettem. A doboz ismerős, még két hónapja sem voltunk együtt, amikor ebbe csomagoltam a neki szánt névnapi ajándékot. Finoman végigsimítja a kartonfedelet, majd lassan leveszi. Óvatosan pakolgat, pár dolgot kivesz, ellágyul az arca.

Csendben figyelem, és vele együtt élem át azt az érzést, amikor néhány tárgy és papírdarab egyszer csak milliónyi emléket idéz, ami mosolyra késztet, vagy könnyet csal a szemedbe. Mint az Amelie csodálatos életében, amikor a lány megtalálja egy kisfiú titkos kincses dobozát..

Büszkén mutatja a gombfocicsapatát, elmondja, melyik gombot hogy hívják, előszedi a labdát, és a “peccintőt”. Megmutatja, milyen trükkök és technikák vannak, nevetve próbálkozom, iszonyú tehetségtelen játékos vagyok, bár ha szorgalmasan gyakorolnék, talán lehetne belőlem valami. Megcsodálom a finomra csiszolt csontgombokat, végigtapogatom őket, úgy nézegetem és forgatom a kicsi gombocskákat, mintha drágakövekkel játszadoznék.

Miközben Kcs gondosan visszarendezget mindent a dobozba, arra gondolok, talán csacsiság, nekem mégis sokat jelentett ez a pár perc. Kcs megmutatta nekem a kincses ládikóját.

Szeretem érte. Ezért is.

… és most hogy az egész lakásban már csak az íróasztal maradt állva, az eredeti helyzetében, és azon is már csak a számítógép, eljött az a pillanat, amikor már erre is sort kell kerítenem… ezt a bejegyzést még szépen elküldöm, aztán kijelentkezem, a gépet kikapcsolom… szia gép, szia szoba, szia konyha, szia lakás, szia, szia, szia

jó volt itt lenni

Határozottan haladunk. Három napja még úgy éreztem, ezt a rendetlenséget egyszerűen képtelenség megszüntetni, mert már nincs hely, ahová elpakoljak, és attól nem lesz jobb, hogy egyik sarokból a másikba tologatom a dolgokat.

Aztán kedden délután hazajöttem, feltűrtem az ingujjam, és nagyon-nagyon határozottan elkezdtem megszüntetni a kuplerájt. Szakadt rólam a víz, legalább háromszázszor rohantam le-föl a lépcsőn, és kétmilliószor át és vissza egyik szobából a másikba. Végül éjjel 11-re a lakás kezdett hasonlítani egy otthonfélére, és én is kezdtem megnyugodni, hogy mégsem kell ezentúl egy raktárban, dobozok, zacskók és szétszórt ruhák között élnem.

Kcs ámuldozva járta be a szobákat, amikor holtfáradtan hazaért, csodálattal adózott az otthonteremtő képességemnek, majd közölte, hogy még rengeteg dolgot fog áthozni, vagyis a nagyja még hátravan. Ez kissé lelohasztotta a lelkesedésemet, de azért legbelül egy hang elszántan kiabálta, hogy ezt is meg lehet oldani.

Remélem, igaza van, mert alig pár nap múlva indulunk nyaralni, és addig jó lenne a helyére varázsolni mindent, és elmenni manikűröshöz meg pedikűröshöz, ja, meg fodrászhoz is. És még fürdőruhám sincsen, és tulajdonképpen kellene egy pofás utazóbőrönd is. Egyébként még szállást sem találtunk, és biztosítást is jó lenne kötni.

Kezdek ki- és lemerülni.

Nyolc-tíz éves lehettem, amikor rákaptam az olvasásra. Szinte válogatás nélkül faltam mindent, ami a kezembe került. Könnyedebbet, nehezebbet, romantikusat, kalandosat, ifjúságit, háborúsat, szerelmeset, drámát, vígjátékot, egyszóval mindenfélét.

Később írni is megpróbáltam. Először mesét, aztán egy történetet egy fiatal lányról, aki váratlanul kap egy filmfőszerepet és megváltozik az élete. A szerelmes tinikorszakomban pedig romantikus sztorit szőttem egy balatoni tragikus szerelemről. Csíkos füzetekbe írtam, nagy kövér betűkkel, hogy minél több megteljen, és közben írónőnek éreztem magam.

Amikor gimnáziumba kerültem, irodalom fakultációra kezdtem el járni, hiszen semmit sem élveztem jobban, mint ebben az elvarázsolt világban bolyongani, és vitatkozni másokkal. A tanárnőm egy szigorú, középkorú nő volt, hihetetlen tudással és zseniális irodalmi érzékkel megáldva.

Megfordult a fejmben, mi lenne, ha megmutatnám neki az írásaimat.. A második óránk azzal indult, hogy a tanárnő mindenfélét mesélt a tanítványairól, többek között azt, hogy az egyik kislány büszkén adott oda neki sok-sok kézzel teleírt füzetet, amikben egy ostoba szerelmi történetet írt le, tele banális szófordulatokkal, közhelyekkel. Türelmesen magyarázta, hogy attól még senki nem lesz író, hogy valamit leír. És ha tapasztalat, és saját gondolatok, ötletek nélkül ír valaki, akkor nagyon könnyen válhat semmitmondóvá, talmivá a “műve”.

Hirtelen tisztán láttam, mennyi sületlenséget irkáltam össze, és áldottam a szemérmességem, hogy mégsem tártam a nyilvánosság, és a tanárnőm elé. Onnantól kezdve nem próbáltam meg történeteket kitalálni, másokat lemásolni, lopott ötletekből történetet építeni. Naplót kezdtem írni, kizárólag a saját életemből, a saját buta érzéseimről és gondolataimról. Aztán ez is elsikkadt..

És hosszú évek múltán érdekes írásokat találtam a neten. Remek blogokat fedeztem fel, némelyik teljesen beszippantott, és ámuldoztam és hüledeztem, hogy teljesen hétköznapi emberek milyen remekül és szórakoztatóan, könnyfakasztóan és kacagtatóan tudnak írni. Nem akarom most felsorolni a kedvencek listáját, de a mai napig emlékszem az érzésekre, amiket többek között Luca, Mamzi, Dag, Roto, aklübisz, AminaPetrakov bejegyzései váltottak ki belőlem. És így botlottam Kcs-ba is. Egy hideg éjszakán belefeledkeztem a naplójába, és úgy éreztem, meg kell őt ismernem..

Úgy gondoltam, talán újra megpróbálhatnám, kíváncsi voltam, összeállnak-e mondatokká, történetekké a gondolataim, le tudom-e írni, ami sokszor oly zűrzavarosan kavarog bennem.

Néha sikerül, néha nem. Mégsem volt hiábavaló. Nem, nem lettem író, nem ütöm meg azt a mércét, amit felállítanék magamnak. De nem ez fontos. Hanem, hogy jót tesz.

Jó írni, mert általa barátokra leltem, jó írni, mert ettől sokszor megkönnyebbülök, jó írni, mert néha csak megmutatom Kcs-nak, és érti, hogy mi játszódik le bennem, jó írni, mert rájöttem, hogy létezik még önzetlen segítség és együttérzés, jó írni mert őszinte kritikákat, kedves visszajelzéseket és “jajjjhátpontígyvoltvelemis” leveleket kapok.

Jó írni.
Próbáljátok ki.

Nem tudom, milyen jelzőkkel illessem ezt a hetet. Egyszerre volt tevékeny, eredményes, koránkelős, örömteli, gyomorösszerángatós, intézkedős, plafonig ugrálós. Amit most a legerősebben érzek, hogy fárasztó volt. Rettenetesen fárasztó.

Napi 4 órákat aludtunk, a hőség minden energiámat kiszívta, odabent görcsösen koncentráltam a munkámra, hogy jajjj csak nehogy elrontsak valamit, délutánonként meg intézkedés, rohangálás, vásárlás..

De Kcs most már minden este hozzám jön haza, együtt tervezünk, gondolkozunk és fáradunk el, együtt érezzük a pici szorongást amiatt, hogy milyen lesz a közös életünk. És néha összenézünk, nevetgélünk, ízlelgetjük a szót, amely új tartalommal töltődik: otthon.

A lakásom most már nem az enyém, hanem a miénk. Kcs már nem vendég, hanem lakótárs. Teret kell biztosítanom neki benne, hogy épp annyira a sajátjának érezze, amennyire én.

Körülöttem a lakás csatatér. A tegnap vásárolt bútorok lapra szerelve fekszenek a nappali közepén, minduntalan belerúgok, szokatlan, hogy kerülgetni kell. A szőnyegen dobozok, zacskók, szatyrok hevernek, és abba most bele sem merek gondolni, mi van odafent. A ruháim hatalmas kupacban tornyosulnak a franciaágyon a hálóban, a gardróbszoba meg úgy fest, mintha bomba robant volna.

Kcs ruhátlanul, kimerülten alszik a kanapén, pötyögés közben hátra-hátrafordulok, és szeretettel simítom végig a szememmel.

Jó, hogy itt van. Jó, hogy együtt vagyunk.

Toro a legnagyobb hőségben, és több háztömbnyi és emeletnyi gyaloglás után érkezett hozzánk, de tökéletes úriember maradt és nem küldött el minket a fenébe, amiért ilyen messze, és ilyen magasan lakunk.

Szakértő szemekkel felmérte a helyzetet, és pillanatok alatt vázolta, mire lenne szükségünk. Azonnal beláttuk, hogy igaza van, és hálásak vagyunk a tanácsaiért.

Remek szakember, csak ajánlani tudjuk. :)

Ritkán szoktam ilyet érezni, de a tegnapi nap legjobb része akkor kezdődött amikor este nyolc körül autóztam hazafelé fáradtan, ám azzal a roppant jó érzéssel, hogy hazamegyek, a szerelmemhez, mert hát home is where the heart is, ugye. És hogy bármilyen napom is volt, ő a legfontosabb, és az este a mienk. Lehet, hogy “technikailag” még nem lakunk együtt, de lélekben igen.

Milyen jó úgy érni haza, hogy ajtót nyit nekem, és átölelem, mert már annyira hiányzott, hiszen reggel óta nem láttam… Milyen jó elterülni a kanapén, fejemet a hasára tenni, átölelni a derekát, a lábát, és bambulni ki a fejünkből… Meg vigyorogni egymásra, meg felfalni az anyukájától hozott palacsintát, meg egy csomó málnát, meg röhögni a magyar nemzeti hip-hop-on, meg együtt ugrálni a nappaliban a Zsolti, a békára, meg hullahopp-karikázni, meg… meg… megzabálni minden egyes finom porcikáját. :)

Nos, a szombati Yonderboi koncerthez – Kiscsillagot kiegészítendő – csak annyit tennék hozzá, hogy hmmm… tökéletesen el tudtam képzelni, milyen lehetett a hetvenes évek közepén egy klubkoncerten (sőt, kamarakoncerten) hallgatni a Pink Floydot – mondjuk a The Dark Side of the Moon megjelenése után. Hihetetlen jó zene, kristálytiszta hangzás, látvány és zene tökéletes összhangja…

A másik, ami eszembe jutott, hogy ezek a srácok bárhol megállnák a helyüket; mert nem csak profin csinálják, amit csinálnak, hanem a nézőtéren is érzékelhető alázattal, komolysággal – igaz, profin csak alázattal lehet csinálni. És annyira szerények, amilyen szerények csak az igazán nagyok tudnak lenni.

Most megkímélnék mindenkit attól, hogy bármelyik magyar “sztárral” összehasonlítsam őket. Tényleg nem lehet őket egy napon említeni.

Ezerrel süt a nap a szemembe, és pont most nincs nálam napszemüveg. Vacsorázni már nem volt időnk, úgyhogy benyomok egy cerbona szeletet, és feszülten nézem az autóban a digitális órát, alig 20 percünk van odaérni.

Kcs nyugodtan vezet, nem kapkod, nem idegeskedik. “Odaérünk” – nyugtatgat. Amikor elkezdik mondani a 8 órás híreket a radio cafén, belül már tombolok. “Fél éve megvettem a jegyeket, erre a végén nem fognak beengedni, mert elkésünk..”

Óráknak tűnő hosszú percek után végre beérünk a mélygarázsba. A liftben idegesen vihogunk, közlöm Kcs-val, hogy az ő lelkén szárad, ha ezt a koncertet nem látjuk. Felérünk az előtérbe, a jegyszedőkön kívül sehol senki. Átfutunk a hatalmas csarnokon, fel a bordó bársonnyal borított lépcsőkön.

Útbaigazítanak bennünket, és egyszercsak bent vagyunk a sötét koncertteremben. Már szól a zene, mindenki néma áhítattal hallgatja. Vakon tapogatózunk le a lépcsőkön, a második sorba szól a jegyünk, hurrá, mindenki látja hogy bénázunk be a helyünkre.

Végre ülünk, épp vége a (remélem!) első számnak, megkönnyebbülten tapsolunk, és innentől kezdve csak a zenére és a látványra koncentrálok.

A színpad közepén egy macbook mögött a sötétség fejedelmeként, jól szabott magasnyakú fekete zakóban, hátrasimított frizurával áll Yonderboi. Komoly arccal irányít, csak lassan enged fel és válik lazábbá egy kicsit.

Eleinte talán őket és minket is feszélyez, hogy nem lehet táncolni, de aztán a közönség, és a zenészek is oldottabbá válnak. Így legalább sokkal jobban lehet figyelni a zenére, és a végén már mindenki önfeledten “táncol” ülve is.

Profi csapatot látunk, tökéletes a hangzás, világszínvonalú zenét játszanak, kedves, és szerény emberek. Senki nincs elszállva, nincsenek sztárallűrök, felesleges mozdulatok. Élvezik, amit csinálnak, és magukkal ragadnak mindenkit.

Engem teljesen magába szív ez a különleges világ, a hangzás és a vizualitás remek összhangja. Néha összemosolygunk Kcs-val, az arcán látom, hogy ő is remekül érzi magát, fogjuk egymás kezét, a meztelen combomon dobol a tenyerével..

Háromszor tapsoljuk őket őrjöngve vissza, úgy mosolyognak, mintha a mai napig meglepné őket a zajos siker..

Hazafelé felváltva énekeljük, dúdoljuk a számokat, egyszerűen belemásztak a fejünkbe, fantasztikus élmény volt..

Azt hiszem ez a júniusi Bálint-napi ajándék, mindkettőnknek felejthetetlen marad.

“Love is my answer
Love is my answer
Love is my answer
Love is my answer
Love is my answer”

Kiscsillag: Mi ez a zene?
Én: Miért, nem tetszik?
Kiscsillag: Hááát…
Én: Pedig régóta megvan ez a lemezünk…
Kiscsillag: ?
Én: … és ma este is fogod hallani, élőben. :)
Kiscsillag: Jééé, ez Yonderboi? Nem is tudtam! 

Igen, ma este Yonderboi koncertre megyünk.

Még hogy nincs B variáns??

Először is, az idei horvát nyaralásunk során 4-4-4 napot töltünk Montenegróban, Dubrovnikban és Hvar szigetén (picit sajnálom, hogy Albániát kihagyjuk, de a Skodra tavat megnézzük, és elmegyünk Ulcinjig). Ez magától értetődően nem lehet rossz. És ha esetleg befürdünk a társasággal – szerintem nem fogunk – akkor sincs baj, szépen csendben leválunk egymásról, és élvezzük kettesben a napfényt, a vizet, a levendula illatát, a finom vacsorákat.

És lesz még alkalmunk jól érezni magunkat idén nyáron… Két héttel a horvát nyaralás után kezdődik a Sziget; izgatottan tervezgetjük már, hogy mikor melyik koncertet nézzük meg. A csúcs számomra aug 11 természetesen, a Fanfare Ciocârlia miatt. ;)

És alig két nappal a Sziget után mehetünk Brassóba egy hétre, ami ugye szép és jó és csodálatos, Fogarasi havasok és Bâlea tó, Bucegi és a Szfinx, Sinaia és a Peleş kastély, Kézdivásárhely, Gyilkos-tó, Zece Prăjini, jessz, Kajagoogoo hangerőt!!!