Négy hónappal ezelőtt, amikor úgy tűnt, hogy akkor tényleg vége mindennek, úgy éreztem, hogy csak akkor tudunk együtt maradni, ha sokkal-sokkal több türelmünk lesz. Kurvára nem könnyű egyébként, hiszen mindig is úgy gondoltam, hogy sokkal jobb, ha azonnal megbeszéljük a dolgokat, másrészt sosem tudtam jól palástolni az érzelmeimet, nem vagyok az a típus, aki bájosan-kedvesen mosolyog akkor is, amikor belül forrong, vagy csak simán szomorú. Úgyhogy nagyon át kell/kellett “programoznom” magam…

Ennek ellenére az elmúlt négy hónapban úgy érzem, hogy nagyon jól sikerült elkerülnöm azokat a helyzeteket, amikor egy igazi jó kis összeveszést tudtunk volna produkálni; és erre nagyon is büszke vagyok. Megtanultam, hogy pont akkor nem szabad beszélgetnünk érzékenyebb dolgokról, amikor valami gondunk van egymással, inkább meg kell várni, amíg legalább egyikünk van annyira nyugodt és tud annyira nagyvonalú lenni, hogy a másik durciján, hisztijén túl tudjon lépni.

A nyaralásunk alatt ez nem sikerült. Igaz, most nem az volt a kiváltó oka, ami régebben, hanem valami egészen más, amit valóban azóta sem beszéltünk meg. De attól még nem érzem, hogy szakítanunk kellene, hogy egyáltalán gondolkodnunk kellene azon, hogy jó-e, hogy együttmaradtunk, vagy hogy ne bújhatnánk egymáshoz, ne mutathatnánk ki, hogy szeretjük egymást. Aztán majd megbeszéljük ezt is. :)