A fullasztó meleg és az elmúlt napi hosszú autózás összegyűrte az arcomat. Hiába érzem tagjaimban és a fejemben a bódult fáradságot, a forróság egyszerűen nem hagy aludni..

Hajnalban, amikor beléptünk a lakásba, elképzelhetetlen meleg fogadott. Szinte izzottak a falak, bármihez nyúlok süt belőle a hő, forró minden tárgy, a ruhák a szekrényben, a távirányító, még a klaviatúra is..

Tegnap délelőtt még egy szálloda teraszán a kikötőben ringó jachtokat, vitorlásokat és apró ladikokat nézegettem, habos cappuccinót és lágy omlettet reggelizve. Tizenkét napot nyaraltunk, mégis úgy elrepült, mintha tizenkét másodperc lett volna csupán.

Az Adria most sem okozott csalódást, mindig újabb csodákat tartogat nekem. Jó volt Kcs-nak megmutatni Dubrovnikot, jó volt, hogy elvitt Hvarra, hogy tovább fokozza a Horvátország iránt érzett szerelmemet.

Igazi pihenős nyaralás volt, az elején két napos városnézéssel fűszerezve, de azután szinte csak a napozás, fürdés, evés játszott főszerepet.

Ahogy magunk mögött hagytuk a tenger halas-sós illatát, és elolvadt körülöttünk a jellegzetes horvát táj, a kocsiban ülve próbáltam összegezni magamban ezt a majdnem két hetet. Kalandos volt, izgalmas, gyönyörű, és mégis kicsit szomorú vagyok. Nem csak azért, mert vége, és hétfőtől újra be kell szállnom a mókuskerékbe.

Hanem, mert Kcs-val újra veszekedtünk. Úgy, mint a legrosszabb korszakunkban. Egymást nem megértve, egymás mellett elbeszélve, sírósan, hisztisen, négy ember napjait elrontva. Voltak olyan pillanatok, amikor azt éreztem, ennek vége, nem illünk egymáshoz, sohasem lesz ez másképp.

Aztán persze hozzámbújik, látom a könnyes szemeit, hallom a remegő hangját, érzem, ahogy a tenyerébe belesimul a testem, és minden rossz démon elszáll..