Határozottan haladunk. Három napja még úgy éreztem, ezt a rendetlenséget egyszerűen képtelenség megszüntetni, mert már nincs hely, ahová elpakoljak, és attól nem lesz jobb, hogy egyik sarokból a másikba tologatom a dolgokat.

Aztán kedden délután hazajöttem, feltűrtem az ingujjam, és nagyon-nagyon határozottan elkezdtem megszüntetni a kuplerájt. Szakadt rólam a víz, legalább háromszázszor rohantam le-föl a lépcsőn, és kétmilliószor át és vissza egyik szobából a másikba. Végül éjjel 11-re a lakás kezdett hasonlítani egy otthonfélére, és én is kezdtem megnyugodni, hogy mégsem kell ezentúl egy raktárban, dobozok, zacskók és szétszórt ruhák között élnem.

Kcs ámuldozva járta be a szobákat, amikor holtfáradtan hazaért, csodálattal adózott az otthonteremtő képességemnek, majd közölte, hogy még rengeteg dolgot fog áthozni, vagyis a nagyja még hátravan. Ez kissé lelohasztotta a lelkesedésemet, de azért legbelül egy hang elszántan kiabálta, hogy ezt is meg lehet oldani.

Remélem, igaza van, mert alig pár nap múlva indulunk nyaralni, és addig jó lenne a helyére varázsolni mindent, és elmenni manikűröshöz meg pedikűröshöz, ja, meg fodrászhoz is. És még fürdőruhám sincsen, és tulajdonképpen kellene egy pofás utazóbőrönd is. Egyébként még szállást sem találtunk, és biztosítást is jó lenne kötni.

Kezdek ki- és lemerülni.