Olyan mintha valaki finoman rugdosná az ajtót. Kikémlelek, Kcs álldogál a lépcsőházban. Mindig gyorsabban ver a szívem, ha ajtót nyitok neki. Tele van a keze csomagokkal. Újabb dobozok, amiket már nem tudok hova pakolni. Még kettőt fordulunk, és tovább szaporodnak a cuccok.

A kanapén heverészünk. Én majszolgatok valamit és tévét nézek, Kcs egy dobozzal az ölében ül mellettem. A doboz ismerős, még két hónapja sem voltunk együtt, amikor ebbe csomagoltam a neki szánt névnapi ajándékot. Finoman végigsimítja a kartonfedelet, majd lassan leveszi. Óvatosan pakolgat, pár dolgot kivesz, ellágyul az arca.

Csendben figyelem, és vele együtt élem át azt az érzést, amikor néhány tárgy és papírdarab egyszer csak milliónyi emléket idéz, ami mosolyra késztet, vagy könnyet csal a szemedbe. Mint az Amelie csodálatos életében, amikor a lány megtalálja egy kisfiú titkos kincses dobozát..

Büszkén mutatja a gombfocicsapatát, elmondja, melyik gombot hogy hívják, előszedi a labdát, és a “peccintőt”. Megmutatja, milyen trükkök és technikák vannak, nevetve próbálkozom, iszonyú tehetségtelen játékos vagyok, bár ha szorgalmasan gyakorolnék, talán lehetne belőlem valami. Megcsodálom a finomra csiszolt csontgombokat, végigtapogatom őket, úgy nézegetem és forgatom a kicsi gombocskákat, mintha drágakövekkel játszadoznék.

Miközben Kcs gondosan visszarendezget mindent a dobozba, arra gondolok, talán csacsiság, nekem mégis sokat jelentett ez a pár perc. Kcs megmutatta nekem a kincses ládikóját.

Szeretem érte. Ezért is.