Nyolc-tíz éves lehettem, amikor rákaptam az olvasásra. Szinte válogatás nélkül faltam mindent, ami a kezembe került. Könnyedebbet, nehezebbet, romantikusat, kalandosat, ifjúságit, háborúsat, szerelmeset, drámát, vígjátékot, egyszóval mindenfélét.

Később írni is megpróbáltam. Először mesét, aztán egy történetet egy fiatal lányról, aki váratlanul kap egy filmfőszerepet és megváltozik az élete. A szerelmes tinikorszakomban pedig romantikus sztorit szőttem egy balatoni tragikus szerelemről. Csíkos füzetekbe írtam, nagy kövér betűkkel, hogy minél több megteljen, és közben írónőnek éreztem magam.

Amikor gimnáziumba kerültem, irodalom fakultációra kezdtem el járni, hiszen semmit sem élveztem jobban, mint ebben az elvarázsolt világban bolyongani, és vitatkozni másokkal. A tanárnőm egy szigorú, középkorú nő volt, hihetetlen tudással és zseniális irodalmi érzékkel megáldva.

Megfordult a fejmben, mi lenne, ha megmutatnám neki az írásaimat.. A második óránk azzal indult, hogy a tanárnő mindenfélét mesélt a tanítványairól, többek között azt, hogy az egyik kislány büszkén adott oda neki sok-sok kézzel teleírt füzetet, amikben egy ostoba szerelmi történetet írt le, tele banális szófordulatokkal, közhelyekkel. Türelmesen magyarázta, hogy attól még senki nem lesz író, hogy valamit leír. És ha tapasztalat, és saját gondolatok, ötletek nélkül ír valaki, akkor nagyon könnyen válhat semmitmondóvá, talmivá a “műve”.

Hirtelen tisztán láttam, mennyi sületlenséget irkáltam össze, és áldottam a szemérmességem, hogy mégsem tártam a nyilvánosság, és a tanárnőm elé. Onnantól kezdve nem próbáltam meg történeteket kitalálni, másokat lemásolni, lopott ötletekből történetet építeni. Naplót kezdtem írni, kizárólag a saját életemből, a saját buta érzéseimről és gondolataimról. Aztán ez is elsikkadt..

És hosszú évek múltán érdekes írásokat találtam a neten. Remek blogokat fedeztem fel, némelyik teljesen beszippantott, és ámuldoztam és hüledeztem, hogy teljesen hétköznapi emberek milyen remekül és szórakoztatóan, könnyfakasztóan és kacagtatóan tudnak írni. Nem akarom most felsorolni a kedvencek listáját, de a mai napig emlékszem az érzésekre, amiket többek között Luca, Mamzi, Dag, Roto, aklübisz, AminaPetrakov bejegyzései váltottak ki belőlem. És így botlottam Kcs-ba is. Egy hideg éjszakán belefeledkeztem a naplójába, és úgy éreztem, meg kell őt ismernem..

Úgy gondoltam, talán újra megpróbálhatnám, kíváncsi voltam, összeállnak-e mondatokká, történetekké a gondolataim, le tudom-e írni, ami sokszor oly zűrzavarosan kavarog bennem.

Néha sikerül, néha nem. Mégsem volt hiábavaló. Nem, nem lettem író, nem ütöm meg azt a mércét, amit felállítanék magamnak. De nem ez fontos. Hanem, hogy jót tesz.

Jó írni, mert általa barátokra leltem, jó írni, mert ettől sokszor megkönnyebbülök, jó írni, mert néha csak megmutatom Kcs-nak, és érti, hogy mi játszódik le bennem, jó írni, mert rájöttem, hogy létezik még önzetlen segítség és együttérzés, jó írni mert őszinte kritikákat, kedves visszajelzéseket és “jajjjhátpontígyvoltvelemis” leveleket kapok.

Jó írni.
Próbáljátok ki.