Nem tudom, milyen jelzőkkel illessem ezt a hetet. Egyszerre volt tevékeny, eredményes, koránkelős, örömteli, gyomorösszerángatós, intézkedős, plafonig ugrálós. Amit most a legerősebben érzek, hogy fárasztó volt. Rettenetesen fárasztó.

Napi 4 órákat aludtunk, a hőség minden energiámat kiszívta, odabent görcsösen koncentráltam a munkámra, hogy jajjj csak nehogy elrontsak valamit, délutánonként meg intézkedés, rohangálás, vásárlás..

De Kcs most már minden este hozzám jön haza, együtt tervezünk, gondolkozunk és fáradunk el, együtt érezzük a pici szorongást amiatt, hogy milyen lesz a közös életünk. És néha összenézünk, nevetgélünk, ízlelgetjük a szót, amely új tartalommal töltődik: otthon.

A lakásom most már nem az enyém, hanem a miénk. Kcs már nem vendég, hanem lakótárs. Teret kell biztosítanom neki benne, hogy épp annyira a sajátjának érezze, amennyire én.

Körülöttem a lakás csatatér. A tegnap vásárolt bútorok lapra szerelve fekszenek a nappali közepén, minduntalan belerúgok, szokatlan, hogy kerülgetni kell. A szőnyegen dobozok, zacskók, szatyrok hevernek, és abba most bele sem merek gondolni, mi van odafent. A ruháim hatalmas kupacban tornyosulnak a franciaágyon a hálóban, a gardróbszoba meg úgy fest, mintha bomba robant volna.

Kcs ruhátlanul, kimerülten alszik a kanapén, pötyögés közben hátra-hátrafordulok, és szeretettel simítom végig a szememmel.

Jó, hogy itt van. Jó, hogy együtt vagyunk.