Ezerrel süt a nap a szemembe, és pont most nincs nálam napszemüveg. Vacsorázni már nem volt időnk, úgyhogy benyomok egy cerbona szeletet, és feszülten nézem az autóban a digitális órát, alig 20 percünk van odaérni.

Kcs nyugodtan vezet, nem kapkod, nem idegeskedik. “Odaérünk” – nyugtatgat. Amikor elkezdik mondani a 8 órás híreket a radio cafén, belül már tombolok. “Fél éve megvettem a jegyeket, erre a végén nem fognak beengedni, mert elkésünk..”

Óráknak tűnő hosszú percek után végre beérünk a mélygarázsba. A liftben idegesen vihogunk, közlöm Kcs-val, hogy az ő lelkén szárad, ha ezt a koncertet nem látjuk. Felérünk az előtérbe, a jegyszedőkön kívül sehol senki. Átfutunk a hatalmas csarnokon, fel a bordó bársonnyal borított lépcsőkön.

Útbaigazítanak bennünket, és egyszercsak bent vagyunk a sötét koncertteremben. Már szól a zene, mindenki néma áhítattal hallgatja. Vakon tapogatózunk le a lépcsőkön, a második sorba szól a jegyünk, hurrá, mindenki látja hogy bénázunk be a helyünkre.

Végre ülünk, épp vége a (remélem!) első számnak, megkönnyebbülten tapsolunk, és innentől kezdve csak a zenére és a látványra koncentrálok.

A színpad közepén egy macbook mögött a sötétség fejedelmeként, jól szabott magasnyakú fekete zakóban, hátrasimított frizurával áll Yonderboi. Komoly arccal irányít, csak lassan enged fel és válik lazábbá egy kicsit.

Eleinte talán őket és minket is feszélyez, hogy nem lehet táncolni, de aztán a közönség, és a zenészek is oldottabbá válnak. Így legalább sokkal jobban lehet figyelni a zenére, és a végén már mindenki önfeledten “táncol” ülve is.

Profi csapatot látunk, tökéletes a hangzás, világszínvonalú zenét játszanak, kedves, és szerény emberek. Senki nincs elszállva, nincsenek sztárallűrök, felesleges mozdulatok. Élvezik, amit csinálnak, és magukkal ragadnak mindenkit.

Engem teljesen magába szív ez a különleges világ, a hangzás és a vizualitás remek összhangja. Néha összemosolygunk Kcs-val, az arcán látom, hogy ő is remekül érzi magát, fogjuk egymás kezét, a meztelen combomon dobol a tenyerével..

Háromszor tapsoljuk őket őrjöngve vissza, úgy mosolyognak, mintha a mai napig meglepné őket a zajos siker..

Hazafelé felváltva énekeljük, dúdoljuk a számokat, egyszerűen belemásztak a fejünkbe, fantasztikus élmény volt..

Azt hiszem ez a júniusi Bálint-napi ajándék, mindkettőnknek felejthetetlen marad.

“Love is my answer
Love is my answer
Love is my answer
Love is my answer
Love is my answer”