Nem szerettem a főiskolát. Csak kényszerből választottam. Egyszerűen 18 éves fejjel még fogalmam sem volt róla, mihez szeretnék majd kezdeni, így a biztosra mentem.
Kevés olyan tantárgy volt, ami érdekes volt vagy érdekelt. Ezért készültem boldogan az egyetlen olyan szemináriumra, amit szívesen vettem fel, a világirodalomra.
Az órákat a csoportvezető tanárunk, egy sármos őszes pasi tartotta, aki mellesleg maga is írogatott. Már rögtön az első órán bevállaltam a következő hétre egy előadást, gondoltam, legalább látja a tanár úr, hogy érdeklődő, lelkes hallgatók is vannak, meg egyébként is át kellett rajta esni előbb-utóbb.
Salinger volt a témám, egészen konkrétan az “Ilyenkor harap a banánhal” című novelláját kellett elemezni. Komolyan vettem a feladatot, volt egy hetem, hogy felkészüljek. Utánanéztem Salinger életének, olvastam a munkáiról, néhány novelláján is átrágtam magam, és elolvastam a Franny és Zooeyt, ami nekem összehasonlíthatatlanul több mondanivalót hordozott a Zabhegyezőnél.
Magabiztosan vágtam bele az előadásomba. Még arra is figyeltem, hogy úgy olvassam fel a dolgozatomat, hogy a többiek se unatkozzanak, tudják követni, amit mondok.
Körülbelül a felénél tartottam, amikor a tanár úr megállított. “Ezt a tetoválós hasonlatot hol olvasta?” – kérdezte. “Sehol, ez saját gondolat” – válaszoltam. “Az lehetetlen” – közölte tömören – “ilyet az ember nem tud kitalálni 18 évesen.” Döbbenetemben nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek.
Általános iskolás korom óta imádtam az irodalmat. Szinte ez volt az egyetlen óra, amin végig majd’ kiestem a padból. Faltam a könyveket. A gimnáziumban irodalom fakultációra jártam, ahol a tanárnőnk megtanított minket arra, hogy bátran gondolkodjunk a művekről, fogalmazzuk meg az asszociációinkat, az érzéseinket. Ne azt keressük, hogy mit akart mondani az alkotó, hanem, hogy nekünk mit jelent, bennünk milyen gondolatokat ébreszt egy-egy vers, novella, regény, film.
Erre ott álltam szemben egy docenssel, aki azt mondta, hogy ilyen gondolatokhoz én még túl fiatal vagyok, biztosan loptam valahonnan, és megpróbálok vele villogni. Teljesen lebénultam. “Ezt tényleg én írtam. Az elejétől a végéig.” Nevetségesnek éreztem, hogy bizonygatnom kell.
Az utánam következő lány egy másik íróból készült fel. Elmakogta a könyvekből összeollózgatott előadását, még arra sem vette a fáradságot, hogy a száraz, szakmai szövegeket kicsit érthetőbbé fogalmazza.
Ő ötöst kapott. Amikor engem értékelt a tanár úr, keményen rámnézett, elismételte, hogy ezt nem írhattam én, és adott egy négyötödöt.
Némi elégtételt csak 3 év múlva kaptam. Irodalmi témából írtam a szakdolgozatom, és az államvizsgán brillíroztam a védésnél. A tanár úr kijött utánam és gratulált. Akkor már nem érdekelt.