Nagyon szeretem Kusturicát. Az Arizoniai álmodozók volt az első filmje, amit láttam.
Kcs-val újra megnéztük. Megdöbbentem, hogy mennyivel jobban értettem akkor. Ennyivel érzékenyebb voltam? Nyitottabb? Fogékonyabb?
Láttam, hogy Kcs szemei le-leragadnak, pedig annyira szerettem volna, ha ő is megérez belőle valamit.
Amikor vége lett a filmnek, együtt dúdoltuk az In the Death Cart.. Kcs csukott szemmel feküdt a kanapén, én elé térdeltem, és fogtam a kezét.
Talán az egész napon át tartó érzékeny hangulatomnak, talán a haldoklásnak, ami köztünk van, vagy talán a filmnek köszönhetően, elindultak a könnyeim. Átfutott a fejemen, hogy vissza is tarthatnám, de most nem akartam. Sűrűn potyogtak a kezemre, Kcs térdére, a kanapéra, a padlóra.
Bekuporodtam a fürdőkádba, folyattam magamra a forró vizet, és hosszú-hosszú hónapok óta, végre zokogtam. Fájt és jólesett egyszerre. Sirattam magunkat, a boldogságunkat, a meg nem született gyermekeinket, azt hogy elbasszuk ezt az egészet..
Nincs annál tragikusabb, amikor két ember álmai találkoznak, és nem tudnak belőle közös álmot csinálni..
