A hétvégénk nem olyan volt, mint amilyennek elterveztem. Előre örültem, hogy előttünk áll két teljes nap, kivételesen nem dolgozom, ki akartam élvezni minden pillanatát.

Tulajdonképpen úgy indult, hogy így is lesz. Pénteken késő estig dolgoztam, a kapu előtt várt, szinte szaladtam, amikor megláttam, és a nyakába vetettem magam. Jókedvűen dumálgattunk a kocsiban, amikor hirtelen, egy megjegyzés után elfelhősödött az arca. Éreztem, hogy egy pillanat alatt foszlik szerte a szép este illúziója..

Hazaértünk, vitatkoztunk, veszekedtünk, megsértődtünk. Már megint meg voltunk bántva mind a ketten. Dühösen rohantam fel a hálóba, hasra vetettem magam, a takarót ráhúztam a fejemre. Kisvártatva utánam jött. Benyúlt a takaró alá, simogatott, szeretkezni kezdtünk. Próbáltam elnyomni a sértettséget és a dühöt, ami bennem tombolt, és átadni magam a testiségnek, de nem ment. Soha nem történt még ilyen, mióta együtt vagyunk. Feladtam, képtelen voltam végigcsinálni. Kiábrándultan, keserű szájízzel aludtunk el.

Dél körül ébredtem. Elkezdtem csinálni az ebédet, és reménykedtem, hogy a tegnapi hangulatunkat kialudtuk. Langyosan telt a nap, de éreztem, hogy még nincs vége, a probléma ott hevert közöttünk, nem tudtuk betolni az ágy alá.

Már lefeküdtünk, amikor a vita újra kirobbant. Nem voltam vele őszinte. Igaz, hogy azért, hogy őt ne bántsam meg, de végsősoron mégiscsak hazudtam. Megalázó módon szembesített vele, nyomozott, belelolvasott a magánbeszélgetéseimbe.. Gyűlöltem, amiért újra megtette. Gyűlöltem, amiért nem tiszteli a privát szférámat. Amiért apró dolgokat felfúj, és drámát csinál belőle.

Úgy éreztem, megfulladok. Nem bírtam ránézni. Fogtam a takaróm és lerohantam. A fejem belefúrtam a kanapéba. “Hagyjál békén!” – ennél többet nem voltam hajlandó mondani.

Másnapra azt gondoltam, hogy ennek vége van. Én ezt nem csinálom tovább. Elegem van belőle, hogy nincsenek hétköznapjaink, csak euforikus ünnepek, amikor imádjuk egymást, vagy nyomasztó veszekedések és sértődések, amikbe bele tudnék halni. Sírás fojtogatta a torkom, ha arra gondoltam, hogy vége lesz, de azt éreztem, ez nem mehet így tovább..

Elmondtam neki, hogy azért nem vagyok őszinte, mert félek a reakcióitól, és én még soha, egyetlen kapcsolatomban sem féltem. Ugyanakkor neki tárulkoztam ki a legjobban, olyan dolgokat tud rólam, amit még az anyám sem, nyitott könyv előtte az életem, mégis mindig lesz olyan terület, ahova ő nem léphet be. Ilyen mindenkinek kell.

Nem akartam átveszekedni a napot, azt szerettem volna, ha elmegy, és én magamra maradhatok a fájdalmammal, a csalódásommal.

Dühödten takarítani kezdtem. Nem ment el, ő is bekapcsolódott. Egész nap nem ettünk semmit, csak súroltuk a lakást, a legapróbb sarokig minden ragyogó lett, friss, tiszta illat töltötte meg a levegőt. A porral és piszokkal együtt a haragom is eltűnt. Tisztábban, és nyugodtabban láttam a dolgokat.

Több órás suvickolás után, holtfáradtan rogytunk le a nappaliban. Kcs rámmosolygott, és megkérdezte, elvihet-e vacsorázni. Mire a háromfogásos vacsora végére értünk már szinte teljes volt köztünk a harmónia. Nem mondtam ki, de magamban elhatároztam: soha többé nem választom a könnyebb utat, akkor is őszinte leszek, ha az tűnik nehezebbnek. Kcs szintén megtehette a maga fogadalmát, a pillantása bocsánatot kért.

Szorosan összeölelkezve, egymás arcába szuszogva aludtunk el..