Már úgy volt, hogy alszunk. Másnap reggel mindketten viszonylag korán keltünk, és már csak pár óránk lett volna a regenerálódásra.

Kifliben feküdtünk, a fenekem szorosan az öléhez nyomtam, ez az ölelés biztonságot, nyugalmat, meghittséget jelent nekem.. Még mocorogtam egy kicsit, próbáltam megtalálni a legkényelmesebb testhelyzetet.

Pár másodpercig mozdulatlanok voltunk, csak az ujjai cirógatták a karom.. Majd karját átfonta a derekamon és lassan simogatni kezdett. Még mindig nagyon élvezem, ha simogat. “Úgy szeretem, ahogy simogatsz. Szépnek érzem magam tőle..” Szorosabban ölelt, és tovább simogatott. A hasam, a combom, a fenekem. A gyomromból elindult az ismerős hullám, ami végigfut a gerincemen és a fenekemben furcsa zsibbadást okoz. Ringani kezdett a csípőm. Tudtam, még nem fogunk aludni..

Közben számos gondolat villogott a fejemben. Az új életünkre gondoltam, amely minden percben egyre közlebb lép hozzánk. Pár héten, vagy csak pár napon belül költözünk.. Együtt.. Félelem, kíváncsiság, várakozással teli öröm.. Milyen lesz?

Mindketten nehéz esetek vagyunk. Makacsak, önfejűek, kicsit önzőek, sértődékenyek, büszkék és nagyon-nagyon vágyunk a szeretetre, a szerelemre, egymásra.

Soha nem volt még ilyen szenvedélyes kapcsolatom, soha nem volt ennyi gyönyörben és kínban egyszerre részem. Vajon működni fog a hétköznapokban? Vagy állandóan gyilkolni fogjuk egymást?

Szorongok és boldog vagyok.

Elborít a kéj, görcsösen rángatózom.. Egyszer, kétszer, háromszor.. sok pici hullám.. “Mit csinálsz velem?” – lihegem. Nem hagyja abba, a végletekig fokozza gyönyöröm..

Reggel kipihenten és frissen ébredtem. Szeretlek Édes, vágjunk bele!