Milyen lenne vajon, ha nem is léteznének? Nem kényeztethetnének minket, nem lehetne simogatni egymás lelkét velük, cserébe viszont nem is bánhatnánk rosszul velük, nem ígérnének többet, nem bánthatnánk meg egymást velük, nem jutnának eszünkbe és mérgeznék meg a boldogságunkat, nem állhatnának közénk a valamikor kimondott, megmásíthatatlan szavak.

Szavak, szavak, szavak… Bárcsak ne lennének…

Sokféle érzés kavarog mostanában bennem, és nem tudom igazán, melyikről szeretnék írni. Még a tőlem megszokottól is érzékenyebben szemlélem a dolgokat, apróságok mélyen megérintenek, sírni tudnék egyik pillanatban az örömtől, a másikban a szomorúságtól, a harmadikban a meghatottságtól..

Négy hónappal ezelőtt, amikor úgy tűnt, hogy akkor tényleg vége mindennek, úgy éreztem, hogy csak akkor tudunk együtt maradni, ha sokkal-sokkal több türelmünk lesz. Kurvára nem könnyű egyébként, hiszen mindig is úgy gondoltam, hogy sokkal jobb, ha azonnal megbeszéljük a dolgokat, másrészt sosem tudtam jól palástolni az érzelmeimet, nem vagyok az a típus, aki bájosan-kedvesen mosolyog akkor is, amikor belül forrong, vagy csak simán szomorú. Úgyhogy nagyon át kell/kellett “programoznom” magam…

Egész éjjel éberen feküdtem. Egyetlen percet sem aludtam, csak görcsösen vártam, hogy megszólaljon az óra. Persze abban a pillanatban úgy éreztem, most végre el tudnék aludni..

Nagyon gyorsan elkészülök, nem tudom eldönteni, fázni fogok-e odakint, vagy melegem lesz; a biztonság kedvéért felveszek egy farmerkabátot. Nyomott és meleg a levegő, pedig még nincs 7 óra.

Össze vagyok zavarodva.

Rengeteg dolgon gondolkoztam az elmúlt napokban.

Nagyon fáj, hogy újra veszekedtünk. Persze, tudom, hogy veszekedések minden kapcsolatban vannak, és ez így természetes. De a mi összecsapásaink valahogy nem tűnnek egészségesnek: bántóak, sértőek, és mindig maradandó sérüléseket okoznak. Ami másnak múló perpatvar, az nálunk dráma.

A fullasztó meleg és az elmúlt napi hosszú autózás összegyűrte az arcomat. Hiába érzem tagjaimban és a fejemben a bódult fáradságot, a forróság egyszerűen nem hagy aludni..

Hajnalban, amikor beléptünk a lakásba, elképzelhetetlen meleg fogadott. Szinte izzottak a falak, bármihez nyúlok süt belőle a hő, forró minden tárgy, a ruhák a szekrényben, a távirányító, még a klaviatúra is..

Tegnap délelőtt még egy szálloda teraszán a kikötőben ringó jachtokat, vitorlásokat és apró ladikokat nézegettem, habos cappuccinót és lágy omlettet reggelizve. Tizenkét napot nyaraltunk, mégis úgy elrepült, mintha tizenkét másodperc lett volna csupán.

Már csak pár óra és indulunk… Hajnalban a határon leszünk, onnan irány Zágráb – Bosiljevo - pihenők: Brinje, Jasenice, Krka - délben Splitben leszünk, és onnan már nincs messze Dubrovnik. :)

Már csak két nap és utazunk. Furcsa, de most nem hullámzanak bennem olyan erősen az érzések, mint ilyenkor általában. Lehet, hogy azért, mert a munka nagyon sok energiámat leköti, és ezek a frontok sem tettek éppen jót az éberségemnek.

Nem vagyok ideges amiatt, hogy nincs szállásunk, hogy a nyaralótársaink állandóan variálnak, hogy rengeteg dolgot nem intéztem még el, hogy nem tudtam kitakarítani a lakást.. Mindezek persze nyomasztanak valahol, és sokkal jobb érzés lenne, ha nem lennének, de nem elégedetlenkedek és hőzöngök hangosan.

Rengeteg mindent akartunk elintézni vasárnap. Tervbe volt véve vásárlás, látogatás anyuéknál, és természetesen a dobozhalmok eltüntetése. Ehhez képest ebéd után teljesen elpilledtünk, úgyhogy a pakoláson kívül minden más programot lefújtunk.

Érdekes, hogy rendet csak úgy lehet tenni, ha előtte még nagyobb felfordulást csinálsz az eredetinél. Bokáig jártunk a mindenféle cuccban, és sokszor egyszerűen azt éreztem, ennek soha nem lesz vége. Éjjel fél 12-re mégis katonás rendben sorakoztak a kamra polcain a tészták, befőttek, lisztes zacskók, olajos üvegek.. A nappaliban pedig Kcs tett kisebbfajta csodát: gyönyörűen elrendezgette a cd és dvd hegyeket, és eltüntetett néhány dobozt is.

Olyan mintha valaki finoman rugdosná az ajtót. Kikémlelek, Kcs álldogál a lépcsőházban. Mindig gyorsabban ver a szívem, ha ajtót nyitok neki. Tele van a keze csomagokkal. Újabb dobozok, amiket már nem tudok hova pakolni. Még kettőt fordulunk, és tovább szaporodnak a cuccok.

A kanapén heverészünk. Én majszolgatok valamit és tévét nézek, Kcs egy dobozzal az ölében ül mellettem. A doboz ismerős, még két hónapja sem voltunk együtt, amikor ebbe csomagoltam a neki szánt névnapi ajándékot. Finoman végigsimítja a kartonfedelet, majd lassan leveszi. Óvatosan pakolgat, pár dolgot kivesz, ellágyul az arca.

… és most hogy az egész lakásban már csak az íróasztal maradt állva, az eredeti helyzetében, és azon is már csak a számítógép, eljött az a pillanat, amikor már erre is sort kell kerítenem… ezt a bejegyzést még szépen elküldöm, aztán kijelentkezem, a gépet kikapcsolom… szia gép, szia szoba, szia konyha, szia lakás, szia, szia, szia

jó volt itt lenni

Határozottan haladunk. Három napja még úgy éreztem, ezt a rendetlenséget egyszerűen képtelenség megszüntetni, mert már nincs hely, ahová elpakoljak, és attól nem lesz jobb, hogy egyik sarokból a másikba tologatom a dolgokat.

Nyolc-tíz éves lehettem, amikor rákaptam az olvasásra. Szinte válogatás nélkül faltam mindent, ami a kezembe került. Könnyedebbet, nehezebbet, romantikusat, kalandosat, ifjúságit, háborúsat, szerelmeset, drámát, vígjátékot, egyszóval mindenfélét.

Később írni is megpróbáltam. Először mesét, aztán egy történetet egy fiatal lányról, aki váratlanul kap egy filmfőszerepet és megváltozik az élete. A szerelmes tinikorszakomban pedig romantikus sztorit szőttem egy balatoni tragikus szerelemről. Csíkos füzetekbe írtam, nagy kövér betűkkel, hogy minél több megteljen, és közben írónőnek éreztem magam.

Nem tudom, milyen jelzőkkel illessem ezt a hetet. Egyszerre volt tevékeny, eredményes, koránkelős, örömteli, gyomorösszerángatós, intézkedős, plafonig ugrálós. Amit most a legerősebben érzek, hogy fárasztó volt. Rettenetesen fárasztó.

Napi 4 órákat aludtunk, a hőség minden energiámat kiszívta, odabent görcsösen koncentráltam a munkámra, hogy jajjj csak nehogy elrontsak valamit, délutánonként meg intézkedés, rohangálás, vásárlás..

Toro a legnagyobb hőségben, és több háztömbnyi és emeletnyi gyaloglás után érkezett hozzánk, de tökéletes úriember maradt és nem küldött el minket a fenébe, amiért ilyen messze, és ilyen magasan lakunk.

Szakértő szemekkel felmérte a helyzetet, és pillanatok alatt vázolta, mire lenne szükségünk. Azonnal beláttuk, hogy igaza van, és hálásak vagyunk a tanácsaiért.

Remek szakember, csak ajánlani tudjuk. :)

Ritkán szoktam ilyet érezni, de a tegnapi nap legjobb része akkor kezdődött amikor este nyolc körül autóztam hazafelé fáradtan, ám azzal a roppant jó érzéssel, hogy hazamegyek, a szerelmemhez, mert hát home is where the heart is, ugye. És hogy bármilyen napom is volt, ő a legfontosabb, és az este a mienk. Lehet, hogy “technikailag” még nem lakunk együtt, de lélekben igen.

Milyen jó úgy érni haza, hogy ajtót nyit nekem, és átölelem, mert már annyira hiányzott, hiszen reggel óta nem láttam… Milyen jó elterülni a kanapén, fejemet a hasára tenni, átölelni a derekát, a lábát, és bambulni ki a fejünkből… Meg vigyorogni egymásra, meg felfalni az anyukájától hozott palacsintát, meg egy csomó málnát, meg röhögni a magyar nemzeti hip-hop-on, meg együtt ugrálni a nappaliban a Zsolti, a békára, meg hullahopp-karikázni, meg… meg… megzabálni minden egyes finom porcikáját. :)

Nos, a szombati Yonderboi koncerthez – Kiscsillagot kiegészítendő – csak annyit tennék hozzá, hogy hmmm… tökéletesen el tudtam képzelni, milyen lehetett a hetvenes évek közepén egy klubkoncerten (sőt, kamarakoncerten) hallgatni a Pink Floydot – mondjuk a The Dark Side of the Moon megjelenése után. Hihetetlen jó zene, kristálytiszta hangzás, látvány és zene tökéletes összhangja…

A másik, ami eszembe jutott, hogy ezek a srácok bárhol megállnák a helyüket; mert nem csak profin csinálják, amit csinálnak, hanem a nézőtéren is érzékelhető alázattal, komolysággal – igaz, profin csak alázattal lehet csinálni. És annyira szerények, amilyen szerények csak az igazán nagyok tudnak lenni.

Most megkímélnék mindenkit attól, hogy bármelyik magyar “sztárral” összehasonlítsam őket. Tényleg nem lehet őket egy napon említeni.

Ezerrel süt a nap a szemembe, és pont most nincs nálam napszemüveg. Vacsorázni már nem volt időnk, úgyhogy benyomok egy cerbona szeletet, és feszülten nézem az autóban a digitális órát, alig 20 percünk van odaérni.

Kcs nyugodtan vezet, nem kapkod, nem idegeskedik. “Odaérünk” – nyugtatgat. Amikor elkezdik mondani a 8 órás híreket a radio cafén, belül már tombolok. “Fél éve megvettem a jegyeket, erre a végén nem fognak beengedni, mert elkésünk..”

Kiscsillag: Mi ez a zene?
Én: Miért, nem tetszik?
Kiscsillag: Hááát…
Én: Pedig régóta megvan ez a lemezünk…
Kiscsillag: ?
Én: … és ma este is fogod hallani, élőben. :)
Kiscsillag: Jééé, ez Yonderboi? Nem is tudtam! 

Igen, ma este Yonderboi koncertre megyünk.

Még hogy nincs B variáns??

Először is, az idei horvát nyaralásunk során 4-4-4 napot töltünk Montenegróban, Dubrovnikban és Hvar szigetén (picit sajnálom, hogy Albániát kihagyjuk, de a Skodra tavat megnézzük, és elmegyünk Ulcinjig). Ez magától értetődően nem lehet rossz. És ha esetleg befürdünk a társasággal – szerintem nem fogunk – akkor sincs baj, szépen csendben leválunk egymásról, és élvezzük kettesben a napfényt, a vizet, a levendula illatát, a finom vacsorákat.

És lesz még alkalmunk jól érezni magunkat idén nyáron…